...Még 1 blog:D.

Nos, nem akarlak titeket zaklatni a blogjaimmal, de... Van még 1, amit nem tudom észre vetettek-e... Ugyanis egyszer már kitöröltem, mert úgy vettem észre, hogy nem olvasta senki. Nos, izé... Itt a link: http://shutupandletmekissyou-1d.blogspot.hu/ <- Harrys blog!:D Nos, igen... Szóval, ez most szünetel, mert három blogot nem tudok vezetni, mert egy idő után tuti keverném őket és akkor volnának nagy kavarodások, amik ugye nem volnának jók.... Oké, szóval izé. Ezt is lehet olvasni, meg kommentelni is meg pipálni is, meg minden egyéb:D Feliratkozni rá, stb. Naaa, ennyit akartam! Pacsiii!:')

Új blog!:3

Csokii!:) Szóval, új blog. Ki van rakva ide is, de azért gondoltam kiírom.

Zaynes blog! Belehet nézni, lehet komizni stb..:DDD

Link: http://ihatethatiloveyou-zaynmalik.blogspot.hu/. Na, ennyi:DDD Pacsi:)!

14. rész:

"Azt hiszed nekem nem fáj? Fáj, és sokáig fájni is fog. Aztán eljön majd az a pillanat                 is amikor minden fájdalom nélkül azt fogjuk mondani: emlékszem, volt egyszer egy  barátom..."

*3  hónappal később*

Volt egy pillanat, amikor azt éreztem, hogy nem lesz olyan nagy fájdalom, mint amit régebben is átéltem. Nos, ebből semmi sem lett. Ebből az érzésből. Talán még jobban is fáj. Minden nap egyre nehezebb. Totál depresszió. 
Elmúlt három hónapom napjai azzal teltek, hogy ültem a szobámban, és néztem ki a fejemből. Vagy sírtam. Nos, a második többször történt meg. Néha úgy éreztem nem bírom tovább. Hogy feladom. De aztán eszembe jutnak apu szavai, amit aznap mondott, amikor Davidék meghaltak. Azt mondta lehetek depressziós - hát, ez meg is történt -, de nem adhatom fel.
Nem fogom feladni. Csak azt nem tudom, hogy fogom össze szedni magam. És mikor?! Napok, hónapok, évek múlva? Jó kérdés... 
Újra megtettem. Megtettem azt, amit pár évvel ezelőtt. Megvágtam magam. Nem fájt. Szinte élveztem, ahogy a vérem végig folyik a karomon, majd lecsöpög a földre. Igen, élveztem. Szinte késztetést éreztem az iránt, hogy minden üvegből készült tárgyba beleverjek egy nagyot. Vagy hogy egy pengét keressek. Egyébként időközben a fiúk közös házában telepedtünk le, ugyanis itt mindenki együtt lehet. Általában mindig volt velem valaki. Valamelyik fiú, vagy éppen Amy. Vagy a szüleim. De senkitől sem lettem jobban. Teljesen... Elvesztem. Újra magamba fordultam. Mint akkor. Nem tudom kinek kibeszélni magam. A fiúk nem olyanok, jó mondjuk, biztos, hogy meghallgatnának meg minden, de nem... Akkor sem. Ő a bátyám volt. Vele... Vele mindent megtudtam beszélni. 
Nem beszélek. Nem tudnak velem mit csinálni. Néha csodálkozom, hogy még bírják velem idegekkel. 

- Mit csináltál már megint? - kapta el a kezem Zayn, amit egyébként próbáltam előle rejtegetni. - Térj már észhez, a rohadt életbe! - kiabálta le a fejem, mire nekem megeredtek a könnyeim. Kiment az ajtón, majd bevágta maga mögött. Megszoktam már, hogy általában ezt csinálja, de nem hibáztatom érte. David is ilyen volt velem akkor...
Csodálkozom, hogy még nem szakított velem. Már azért sem hibáztatnám...
Lentről halk mormolás hallatszott fel, majd dobogás és kinyitódott az ajtóm. Zayn lépett be, kezében orvosi cuccokkal. Idegesen levágta magát mellém, majd elkapta a karom és tanulmányozni kezdte a kezem. 
- Ez neked jó? - emeli rám a tekintetét. - Meddig fogod még ezt csinálni? - kérdezte. - Bár, hiába kérdezem, úgy se válaszolsz. Megszokhattam volna már - sóhajt fel. Tudom, hogy már ő sem bírja sokáig idegekkel, és akkor robbanni fog. Talán még szakít is, és elhagy. Itt hagy. Vagyis haza visz, és ott hagy. Én pedig akkor tuti, hogy feladom. 
Pár perc múlva betekert kézzel ültem tovább a helyemen, folyamatosan patakzó könnyeimmel együtt. Össze kell szedned magad! Zayn kedvéért. A srácok kedvéért. Amy kedvéért. És a szüleid miatt is... 
Zayn felsóhajtott, majd felállt és indulni készült. 
- Maradj! - mondtam csendesen. Hmm. Megszólaltam. Haladok. Megállt, majd várt. - Kérlek! - leheltem. Visszafordult, majd elindult felém. Leült mellém, majd magához vont. 
- Már azt hittem, elfelejtetted hogy kell beszélni - nevetett fel halkan, majd egy puszit nyomott az arcomra. Erőtlenül elmosolyodtam, majd fejem a mellkasára hajtottam. - Mit csináljak, hogy olyan legyél mint régen? - kérdezte halkan. 
- Csak... Csak maradj velem - motyogtam. - Örökké - suttogtam, majd felnéztem rá. 
- Nem készültelek elhagyni - nézett a szemembe, majd elmosolyodott. - Szeretlek - mormogta, majd letörölte könnyeim és megcsókolt. 

                                                                               ***

Pár hét múlva, amikor még mindig nem tudtam összeszedni magam és azt hiszem épp szerdai nap volt, halk mormolást hallottam lentről, majd egyre erősödött Amy hangja. Végül feltrappolt, majd berontott hozzám és elhúzta a függönyt. Azt hiszem elege lett. A kintről beszűrődő fény miatt hunyorognom kellett, ugyanis elég rég volt elhúzva a függönyöm. Rég láttam napot. 
- Na, elég ebből! - állt meg az ágyam végénél és csípőre tette a kezét. - Stella Watson! Szedd össze magad, vagy ne akard megtudni mit fogok veled csinálni! Elmentek és nem fognak visszajönni! Nem tudsz ellene mit tenni! Fogd már fel! Hiába marcangolod magad, attól még nem jönnek vissza! Attól még nem lesz jobb! Gondolj vissza, milyen érzés lehetett a bátyádnak látni téged, amikor meghalt a legjobb barátnőd! Akkor most gondolj bele, milyen nekünk látni téged! Zaynnek. A srácoknak. A szüleidnek. Nekem! Van rá pontosan 1 kibaszott napod, hogy összeszedd magad, mert ez így... - mutatott körbe a szobában. - Nem mehet tovább - csóválta meg a fejét, majd kivágtatott az ajtón és bevágta maga mögött. Felsóhajtottam, majd eldőltem az ágyon. 
- Össze kell szednem magam - mormogtam, majd hirtelen felültem, amibe beleszédültem. Letettem a talpam a padlóra, majd felálltam. Komolyan, mintha akkor keltem volna fel három hónapja először. Pedig nem. 
Lesütött szemmel mentem le az emeletről. Szégyelltem magam. Olyan érzésem volt, mintha csak magammal foglalkoztam volna. Sajnáltattam magam. Pedig nem akartam. Pont, hogy nem akartam sajnálatot. És mégis azt kaptam a legtöbbet. De az én hibám. Minden az én hibám, ami ebben a pár hónapban történt...
Pulóverem ujját nyújtogatva - csak hogy takarja a sebeimet, amiből nem kevés volt -, lépkedtem a kanapé felé, ahol a srácok halkan beszélgettek. Niall felkapta a fejét, mire mindenki felém nézett. Megtorpantam, majd megköszörültem a torkom. 
- Srácok... - kezdtem halkan, mire mind érdeklődve figyeltek, Amy kivételével, aki csak önelégülten vigyorgott. - Sajnálom... Mindent - tártam szét a karom, majd felsóhajtottam. 
- Nem kell sajnálnod semmit - rázta meg a fejét Liam. 
- Igazatok van - sóhajtottam fel újból. - Attól még nem jönnek vissza, hogy én ilyen vagyok. Össze kell szednem magam - mondtam, ők pedig csak helyeslően bólogattak. - Tudom, hogy hülye voltam... És... tényleg sajnálom - tettem hozzá. 
- Tényleg nem kell sajnálni semmit! - mosolyodott el Loui. 
- És Amy... - fordultam barátnőm felé, mire vigyorogva felállt majd rám nézett. - Köszönöm. Köszönöm, hogy eleged lett és bejöttél hozzám, mert még ebben a pillanatban is ott feküdnék az ágyban - borultam a nyakába szipogva, mire felnevetett, majd szorosan megölelt.
- Csak ne sírj - sóhajtott fel, miközben a hátam simogatta. - Eleget sírtál az elmúlt akárhány hónapban - tolt el magától, majd rám mosolygott. Letöröltem a könnyeimet, majd bólintottam. Amy visszaült a helyére, én pedig Zaynhez kullogtam, majd rávetettem magam. Mármint... Nem úgy... Hanem leültem mellé, majd olyan szorosan, amennyire csak tudtam, megöleltem. 
- Nem hagytál el... - kezdtem.
- Nem - simította meg a hajam. 
- Pedig megérdemeltem volna.
- Őszintén? Igen! - bólintott. - De nem hagytalak el.
- Sajnálom - sóhajtottam fel.
- Ugyan - legyintett. - Maximum száz évet öregedtem majdnem 4 hónap alatt - tette hozzá, mire felnevettem.
- Úristen! Ez te voltál Stella? Stella nevetett! Erre kajálni kell - állt fel Niall, majd kirohant a konyhába. 
- Ez hülye - néztem utána, mire mindenki felnevetett. 
- Hallottam! - kiabálta ki Niall, mire halkan felnevettem, majd utána mentem. Felvont szemöldökkel meredt rám, mire kitártam a karom, abban bízva hogy megölel. - Lehülyéztél! - mondta sértődötten.
- Bocsánat - néztem rá szomorúan, mire felnevetett, majd megölelt. 
- Olyan hülye vagy - suttogta, nekem pedig könnybe lábadt a szemem. - Ez mire volt jó? - kérdezte halkan, amikor megnézte a kezem. - Ismétlem. Olyan hülye vagy - sóhajtott fel, majd újból megölelt. 
- Tudom - bólintottam, majd elengedtem, mert hirtelen rádöbbentem hogy éhes vagyok és megláttam a hűtőt. Konkrétan arrébb löktem Niallt az utamból, majd kitártam az hűtőajtót. Niall felnevetett, majd odajött mellém és velem együtt a kajákat kezdte vizslatni.
- Kell ez és ez. És ebből is egy kicsi. Meg ebből. És úristen, ez mikori? Jesszusom, dobd már ki! Oké, akkor kell még ebből, meg ebből. Asszem' ennyi. Meg még ebből is egy kicsi - mondtam a hűtő előtt állva, majd a kajákat Niallnek adogattam, aki tovább rakta az asztalra. 
- Jó étvágyat - vigyorodott el, amolyan "Úgy sem tudod mind megenni" stílusban.
- Köszönöm - bólintottam, egy "Na, azt csak te hiszed" stílusban. Kemény 1 óra alatt elpusztítottam mindent. Niall röhögve megveregette a vállam, majd a tányéromat a mosogatóba rakta, ugyanis én képtelen lettem volna rá.
- Meghalok - jelentettem ki a hasamat fogva, majd az lefejeltem az asztalt. 
- Én megmondtam, hogy ne egyél meg mindent!! Nem megmondtam? De megmondtam! - csörtetett be a konyhába Amy.
-  5 perc és jobban leszek - sóhajtottam fel, majd megpróbáltam felállni, ami végül sikerült is. - Nos, jobban vagyok. Van még kaja? - kérdeztem, mire mindannyian felnevettek. 




Csokoládéé:D! Nos, bocsánat, hogy ilyen későn hoztam részt, de vagy nincs ihlet, vagy nincs időm:D Ha van ihlet, nincs idő, ha van idő, nincs ihlet:D... Nos, igen.. Ez a rész nagyon gyér lett,szóval bocsikaa:o. Egyébként ez a blog, nem lesz szerintem több 20 résznél, szóval már nagyon a vége felénél járunk... Egyébként a 'Shut up and let me kiss you!' blogomat kitöröltem... Van helyette másik:DDD Amit még csak megcsináltam, de nem kezdtem el írni... De ott van! Szóval, majd azt is lehet olvasni, meg ilyesmi. Naaaa ennyi. Pacsi!:')

13. rész:

"A valóságban mindez - a rémület, a kétségbeesés, és hogy megszakadt a szívem - pillanatok alatt lejátszódott. De nekem úgy tűnt, a percek sokkal lassabban telnek, mint általában..."

Miután a bátyám elment, Zaynnel voltam a következő pár órában. 

- De most komolyan. Hogy tudnak ilyen hülyeséget leadni? - tette fel a kérdést, mire megráztam a fejem, jelezve ezzel azt, hogy nem tudom. - Borzalmas.

- Az - helyeseltem, majd kivettem a kezéből a távirányítót és inkább kikapcsoltam a tévét. - Süssünk valamit - vigyorogtam rá, mire ő csak felvonta a szemöldökét. Megfogtam a kezét, majd magam után rángattam a konyhába. 

Már épp neki akartam állni a tésztát csinálni, amikor rácsapott a hátsómra a lisztes kezével. 

- Ezt csináld még egyszer, és a hajaddal csinálom meg ugyan ezt  - fenyegettem meg.
- Hah! Majd hajat mosok - mondta egyszerűen, majd megint rám csapott. Belemarkoltam a lisztbe, majd a hajára csaptam a kezemmel. Pár percen belül az egész konyha lisztes volt...
- Na jó. Elég! - kaptam el a kezét, mire bólint, majd a lisztet, ami a kezében volt még a fejemre szórta. - Én is szeretlek - ráztam meg a hajam, majd rá vigyorogtam. 
- Én is - nevetett fel, majd kézen fogott és felcipelt a fürdőbe. Csak annyi volt a baj, hogy miután letusoltunk, azután kellett kitakarítani a konyhát. Hát, mi sem gondolkodunk előre... 

Délután a többiekkel együtt elmentünk egyet csak úgy sétálni. Hah! Komolyan fittnek kell lennem, ha velük mutatkozom, ugyanis elég sokszor előfordult már, hogy futottunk hazáig. 
És ez nem volt másként most se. Nagyszerű program. 
- Filmezzünk - ajánlottam fel. Kiválasztottunk valami vígjátékot, és elhelyezkedtünk a tévé előtt. Film vége felé már sírtunk a röhögéstől, konkrétan az oldalamat fogva fetrengtem... Néha már azon röhögtek a többiek, hogy én hogy röhögök. 
- Stell, fejezd be! Nem bírom - törölgette a szemeit Niall, majd kiterült a padlón. 
- Oké, jól vagyok - mondtam gyorsan, majd nagy levegőt vettem, de újra kitört belőlem a röhögés. 
- Jesszusom - fogta a fejét Zayn. - Fejezd be, mert megfulladnak a többiek a röhögéstől - mondta. - És te is - tette hozzá gyorsan.
- Oké - bólintottam komoly fejjel, majd megpróbáltam visszafojtani a visításom. 
- Jól vagy? - kérdezte, mire megráztam a fejem még mindig a röhögéssel küszködve.
5 kemény perc után lenyugodtunk mindannyian, majd mintha mi sem történt volna tovább tévéztünk.
- Hív David - mondta Zayn, mikor rápillantott a telefonomra. Felkaptam, majd mosolyogva beleszóltam. 
- Szia, Dave. 
- Szia, Stell. Csak azért hívlak, hogy mondjam, hogy most indulunk és hogy ne idegeskedjél...
- Oké - nevettem fel. - Amúgy milyen volt a fellépés? 
- Szuper. Imádtak bennünket.
- Hah! Nem csodálom.
- Na jól van, leteszem. Majd beszélünk. ,Szia - mondta, majd miután én is elköszöntem, bontottam a vonalat. 
Ezek után jött csak az igazi szívből jövő zokogásom. És nem röhögés miatt.

 /Zene: http://www.youtube.com/watch?v=RxabLA7UQ9k/ 
- Csörög a telefonod - szólalt meg Harry olyan negyed óra múlva, mire feleszméltem a tévé figyeléséből és felpattantam a helyemről. Mindenki felém fordult míg kerestem a telefonom, majd láttam, hogy ismeretlen szám. 
- Hallo? - szóltam bele. 
- Jó napot. Ön David Watson húga? - kérdezte valaki. 
- Igen - válaszoltam. - És hol van ő? 
- Ismeri Jason Coxot, és Mark Lewist is? 
- Igen - válaszoltam ismét. - Hol vannak? 
- A kórháztól hívom magát... - kezdte, mire bennem megállt az ütő, Zayn pedig mellém lépett. - Sajnálom, de... Davidnek és a barátainak egy igen súlyos balesetben volt része, amit... Amit nem élt túl egyikőjük sem - mondta, mire én valami mélyről jövő zokogásban törtem ki. Még magam is meglepődtem a hangokon, amiket kiadtam. - Sajnálom - mondta újra, majd lerakta a telefont. 
- Nem! Nem, nem, nem! - ráztam meg a fejem, majd eldobtam a telefont. 
- Mi történt? - riadt meg Liam. Zokogva kitéptem magam Zayn karjaiból, majd kiszaladtam a házból. 
- Stella! - kiabált utánam Zayn, de én nem álltam meg. Két dolgot akartam abban a pillanatban. Egyedül lenni és zokogni. Egyedül lenni, csak hogy ne lássák ahogy zokogok.  Megtörtént az, amitől a legjobban féltem... Meghaltak azok a személyek, akik a legfontosabbak voltak az életemben. A srácokon és a szüleimen kívül. 
Ez a három személy húzott ki onnan, ahol voltam miután meghalt Amy. Most pedig ott leszek  újra.  
- Nem hiszem el! - zokogtam fel újból, majd levágódtam a földre és felhúztam a térdeim, majd átfogtam a kezeimmel és keservesen sírtam. Talán még soha életemben nem zokogtam ennyire. Talán még akkor sem, amikor Amy halt meg. Soha életemben nem gondoltam volna, hogy tud valami ennyire fájni. Valami, amitől úgy érzem, hogy kiszakad a szívem. Hogy legszívesebben én is meghalnék, csak hogy ne érezzem a fájdalmat... - Utálom ezt a szar életem! - ordítottam zokogva, majd megéreztem, hogy valaki átfogja a derekam. 
- Stell... - motyogta Zayn, majd arcát hajamba temette és éreztem, hogy ő is sír. Felé fordultam, majd zokogva átöleltem. - Annyira... sajnálom - suttogta, mire még jobban sírtam.
- Fáj - tört ki belőlem. Talán percekig vagy talán órákig ültünk ott. Végül felemelt, majd visszaindult velem együtt a ház felé, ahol már ott voltak anyuék is. - Anyu - pillantottam meg, majd odaszaladtam hozzá és zokogva átöleltem. 
- Kicsim... - motyogta, mikor megsimította a hajam. 
Hihetetlen, milyen gyorsan megtud változni az élet pár óra leforgása alatt. Az egyik pillanatban még sírsz a nevetéstől, a másik pillanatban pedig majd' megszakad a szíved és csak zokogsz.
Apuhoz is odamentem, majd megöleltem.
- Tudom mi jár a fejedben... - suttogta, mikor megölelt. - De nem szabad feladni... Volt már ilyened! Emlékezz, milyen volt... Túlélted. És ezt is túlfogod - motyogta. - Nem fogjuk hagyni, hogy azt tedd, amit most akarsz. Soha! Tőlem lehetsz depressziós vagy akármi... De NEM fogsz meg...halni - fejezte be rövid monológját, amitől csak még jobban a sírás jött rám.
- Szeretlek, apu - engedtem el, majd könnyeimen át ránéztem. 
- Hazamegyünk. Jössz vagy itt maradsz? - kérdezte anyu, majd végigsimított az arcomon.
- Maradok, ha nem gond. 
- Szeretlek - ölelt meg, majd apuval együtt elhagyták a házat. 
- Felmegyek - motyogtam, majd könnyeimen keresztül ránéztem a fiúkra, akik eddig meghúzták magukat. Az ő szemük is könnyes volt, amitől csak még jobban sírhatnékom támadt. 
- Megyek veled - állt fel Zayn.
- Nem kell. Csak... - vettem egy nagy levegőt. - Csak egyedül akarok maradni, ha nem gond - próbáltam mosolyogni rá, de nem igazán ment. Bólintott, majd odajött és megölelt.

Fent a szobában zavartalanul zokoghattam, miközben lejátszódott előttem minden, ami Daviddel kapcsolatos. Az egész eddigi életem... 
Amikor meghalt Amy, akkor is egy "Csak egyedül akarok maradni" mondattal kezdődött minden. Aztán csak még rosszabb lett. Azt hiszem, ez még annál is rosszabb lesz. 
"Na, látod?! Én megmondtam, hogy nem lesz semmi bajom." - ugrott be David mondata, még múlt napról. 
- Miért? Miért kellett még őket is elvenned tőlem? - fordultam a plafon felé, majd zokogva eldőlök az ágyon. Kezemmel csapkodni kezdtem körülöttem, majd rájöttem, hogy még sem olyan jó egyedül lenni, ezért lerohantam az emeletről, majd az első srác nyakába borultam, aki épp Louis volt. Szorosan megölelt, majd hagyta hogy kisírjam magam. 
- Jobb már? - kérdezte, mikor kissé lecsillapodtam. Azt hiszem elfogytak a könnyeim...
- Egy kicsit - bólintottam, majd elengedtem és ránéztem. - Bocsi...
- Ugyan - legyintett, majd letörölte a könnyeimet. Kisem kell mondaniuk hogy "Sajnálom", mert látom rajtuk, hogy tényleg sajnálják, ami történt. 
- Szeretlek titeket, srácok - néztem rájuk könnyes szemmel, mire Niall felállt és odajött hozzám, majd kitárta a karját.
- Akarsz egy nagy Horan ölelést? - vonta fel a szemöldökét, mire erőtlenül elnevettem magam és bólintottam, majd hozzábújtam. 
- Én is! - állt fel Liam. 
- Te nem kapsz - rázta meg a fejét Niall. 
- Nem is kell, te majom - fújtatott, majd miután elengedett Niall, odajött hozzám, és megölelt.
- Na, menj arrébb Liam. Jön Harold cica - mondta Harry, majd szorosan megölelt, belőlem pedig újra kitört a sírás. - Ennyire rosszul ölelek?
- Nem, te barom - mondtam sírva, mire felnevetett és arcát a hajamba temette. Elengedett,  majd átvette a helyét Zayn.
Lehajolt, majd felkapott a karjaiba és megcsókolt. 
- Szeretlek - motyogta az ajkaimba.
- Én is téged - csókoltam meg újból, majd nyakába temettem az arcom. Mintha arra az időre elfelejtettem volna, hogy mi történt. Kár, hogy csak arra az időre.
Majdnem egész éjszakát végig sírtam, amikor viszont elaludtam, akkor meg olyan félóra múlva fel is riadtam. És ez csak még rosszabb lesz... 

Hát... Csoki:DD<3 Itt van/volt az új rész:D Ezt a részt komolyan úgy írtam meg, hogy vagy sírtam, vagy sírva nevettem. Egy élmény volt megírni, de komolyan:DDDD
Nos...A másik blogomat is lehet olvasni:DD Meg feliratkozni rá, meg kommentet írni hozzá..:DD Meg persze ide is:DDD:33 
Na, pacsi!:3