14. rész:

"Azt hiszed nekem nem fáj? Fáj, és sokáig fájni is fog. Aztán eljön majd az a pillanat                 is amikor minden fájdalom nélkül azt fogjuk mondani: emlékszem, volt egyszer egy  barátom..."

*3  hónappal később*

Volt egy pillanat, amikor azt éreztem, hogy nem lesz olyan nagy fájdalom, mint amit régebben is átéltem. Nos, ebből semmi sem lett. Ebből az érzésből. Talán még jobban is fáj. Minden nap egyre nehezebb. Totál depresszió. 
Elmúlt három hónapom napjai azzal teltek, hogy ültem a szobámban, és néztem ki a fejemből. Vagy sírtam. Nos, a második többször történt meg. Néha úgy éreztem nem bírom tovább. Hogy feladom. De aztán eszembe jutnak apu szavai, amit aznap mondott, amikor Davidék meghaltak. Azt mondta lehetek depressziós - hát, ez meg is történt -, de nem adhatom fel.
Nem fogom feladni. Csak azt nem tudom, hogy fogom össze szedni magam. És mikor?! Napok, hónapok, évek múlva? Jó kérdés... 
Újra megtettem. Megtettem azt, amit pár évvel ezelőtt. Megvágtam magam. Nem fájt. Szinte élveztem, ahogy a vérem végig folyik a karomon, majd lecsöpög a földre. Igen, élveztem. Szinte késztetést éreztem az iránt, hogy minden üvegből készült tárgyba beleverjek egy nagyot. Vagy hogy egy pengét keressek. Egyébként időközben a fiúk közös házában telepedtünk le, ugyanis itt mindenki együtt lehet. Általában mindig volt velem valaki. Valamelyik fiú, vagy éppen Amy. Vagy a szüleim. De senkitől sem lettem jobban. Teljesen... Elvesztem. Újra magamba fordultam. Mint akkor. Nem tudom kinek kibeszélni magam. A fiúk nem olyanok, jó mondjuk, biztos, hogy meghallgatnának meg minden, de nem... Akkor sem. Ő a bátyám volt. Vele... Vele mindent megtudtam beszélni. 
Nem beszélek. Nem tudnak velem mit csinálni. Néha csodálkozom, hogy még bírják velem idegekkel. 

- Mit csináltál már megint? - kapta el a kezem Zayn, amit egyébként próbáltam előle rejtegetni. - Térj már észhez, a rohadt életbe! - kiabálta le a fejem, mire nekem megeredtek a könnyeim. Kiment az ajtón, majd bevágta maga mögött. Megszoktam már, hogy általában ezt csinálja, de nem hibáztatom érte. David is ilyen volt velem akkor...
Csodálkozom, hogy még nem szakított velem. Már azért sem hibáztatnám...
Lentről halk mormolás hallatszott fel, majd dobogás és kinyitódott az ajtóm. Zayn lépett be, kezében orvosi cuccokkal. Idegesen levágta magát mellém, majd elkapta a karom és tanulmányozni kezdte a kezem. 
- Ez neked jó? - emeli rám a tekintetét. - Meddig fogod még ezt csinálni? - kérdezte. - Bár, hiába kérdezem, úgy se válaszolsz. Megszokhattam volna már - sóhajt fel. Tudom, hogy már ő sem bírja sokáig idegekkel, és akkor robbanni fog. Talán még szakít is, és elhagy. Itt hagy. Vagyis haza visz, és ott hagy. Én pedig akkor tuti, hogy feladom. 
Pár perc múlva betekert kézzel ültem tovább a helyemen, folyamatosan patakzó könnyeimmel együtt. Össze kell szedned magad! Zayn kedvéért. A srácok kedvéért. Amy kedvéért. És a szüleid miatt is... 
Zayn felsóhajtott, majd felállt és indulni készült. 
- Maradj! - mondtam csendesen. Hmm. Megszólaltam. Haladok. Megállt, majd várt. - Kérlek! - leheltem. Visszafordult, majd elindult felém. Leült mellém, majd magához vont. 
- Már azt hittem, elfelejtetted hogy kell beszélni - nevetett fel halkan, majd egy puszit nyomott az arcomra. Erőtlenül elmosolyodtam, majd fejem a mellkasára hajtottam. - Mit csináljak, hogy olyan legyél mint régen? - kérdezte halkan. 
- Csak... Csak maradj velem - motyogtam. - Örökké - suttogtam, majd felnéztem rá. 
- Nem készültelek elhagyni - nézett a szemembe, majd elmosolyodott. - Szeretlek - mormogta, majd letörölte könnyeim és megcsókolt. 

                                                                               ***

Pár hét múlva, amikor még mindig nem tudtam összeszedni magam és azt hiszem épp szerdai nap volt, halk mormolást hallottam lentről, majd egyre erősödött Amy hangja. Végül feltrappolt, majd berontott hozzám és elhúzta a függönyt. Azt hiszem elege lett. A kintről beszűrődő fény miatt hunyorognom kellett, ugyanis elég rég volt elhúzva a függönyöm. Rég láttam napot. 
- Na, elég ebből! - állt meg az ágyam végénél és csípőre tette a kezét. - Stella Watson! Szedd össze magad, vagy ne akard megtudni mit fogok veled csinálni! Elmentek és nem fognak visszajönni! Nem tudsz ellene mit tenni! Fogd már fel! Hiába marcangolod magad, attól még nem jönnek vissza! Attól még nem lesz jobb! Gondolj vissza, milyen érzés lehetett a bátyádnak látni téged, amikor meghalt a legjobb barátnőd! Akkor most gondolj bele, milyen nekünk látni téged! Zaynnek. A srácoknak. A szüleidnek. Nekem! Van rá pontosan 1 kibaszott napod, hogy összeszedd magad, mert ez így... - mutatott körbe a szobában. - Nem mehet tovább - csóválta meg a fejét, majd kivágtatott az ajtón és bevágta maga mögött. Felsóhajtottam, majd eldőltem az ágyon. 
- Össze kell szednem magam - mormogtam, majd hirtelen felültem, amibe beleszédültem. Letettem a talpam a padlóra, majd felálltam. Komolyan, mintha akkor keltem volna fel három hónapja először. Pedig nem. 
Lesütött szemmel mentem le az emeletről. Szégyelltem magam. Olyan érzésem volt, mintha csak magammal foglalkoztam volna. Sajnáltattam magam. Pedig nem akartam. Pont, hogy nem akartam sajnálatot. És mégis azt kaptam a legtöbbet. De az én hibám. Minden az én hibám, ami ebben a pár hónapban történt...
Pulóverem ujját nyújtogatva - csak hogy takarja a sebeimet, amiből nem kevés volt -, lépkedtem a kanapé felé, ahol a srácok halkan beszélgettek. Niall felkapta a fejét, mire mindenki felém nézett. Megtorpantam, majd megköszörültem a torkom. 
- Srácok... - kezdtem halkan, mire mind érdeklődve figyeltek, Amy kivételével, aki csak önelégülten vigyorgott. - Sajnálom... Mindent - tártam szét a karom, majd felsóhajtottam. 
- Nem kell sajnálnod semmit - rázta meg a fejét Liam. 
- Igazatok van - sóhajtottam fel újból. - Attól még nem jönnek vissza, hogy én ilyen vagyok. Össze kell szednem magam - mondtam, ők pedig csak helyeslően bólogattak. - Tudom, hogy hülye voltam... És... tényleg sajnálom - tettem hozzá. 
- Tényleg nem kell sajnálni semmit! - mosolyodott el Loui. 
- És Amy... - fordultam barátnőm felé, mire vigyorogva felállt majd rám nézett. - Köszönöm. Köszönöm, hogy eleged lett és bejöttél hozzám, mert még ebben a pillanatban is ott feküdnék az ágyban - borultam a nyakába szipogva, mire felnevetett, majd szorosan megölelt.
- Csak ne sírj - sóhajtott fel, miközben a hátam simogatta. - Eleget sírtál az elmúlt akárhány hónapban - tolt el magától, majd rám mosolygott. Letöröltem a könnyeimet, majd bólintottam. Amy visszaült a helyére, én pedig Zaynhez kullogtam, majd rávetettem magam. Mármint... Nem úgy... Hanem leültem mellé, majd olyan szorosan, amennyire csak tudtam, megöleltem. 
- Nem hagytál el... - kezdtem.
- Nem - simította meg a hajam. 
- Pedig megérdemeltem volna.
- Őszintén? Igen! - bólintott. - De nem hagytalak el.
- Sajnálom - sóhajtottam fel.
- Ugyan - legyintett. - Maximum száz évet öregedtem majdnem 4 hónap alatt - tette hozzá, mire felnevettem.
- Úristen! Ez te voltál Stella? Stella nevetett! Erre kajálni kell - állt fel Niall, majd kirohant a konyhába. 
- Ez hülye - néztem utána, mire mindenki felnevetett. 
- Hallottam! - kiabálta ki Niall, mire halkan felnevettem, majd utána mentem. Felvont szemöldökkel meredt rám, mire kitártam a karom, abban bízva hogy megölel. - Lehülyéztél! - mondta sértődötten.
- Bocsánat - néztem rá szomorúan, mire felnevetett, majd megölelt. 
- Olyan hülye vagy - suttogta, nekem pedig könnybe lábadt a szemem. - Ez mire volt jó? - kérdezte halkan, amikor megnézte a kezem. - Ismétlem. Olyan hülye vagy - sóhajtott fel, majd újból megölelt. 
- Tudom - bólintottam, majd elengedtem, mert hirtelen rádöbbentem hogy éhes vagyok és megláttam a hűtőt. Konkrétan arrébb löktem Niallt az utamból, majd kitártam az hűtőajtót. Niall felnevetett, majd odajött mellém és velem együtt a kajákat kezdte vizslatni.
- Kell ez és ez. És ebből is egy kicsi. Meg ebből. És úristen, ez mikori? Jesszusom, dobd már ki! Oké, akkor kell még ebből, meg ebből. Asszem' ennyi. Meg még ebből is egy kicsi - mondtam a hűtő előtt állva, majd a kajákat Niallnek adogattam, aki tovább rakta az asztalra. 
- Jó étvágyat - vigyorodott el, amolyan "Úgy sem tudod mind megenni" stílusban.
- Köszönöm - bólintottam, egy "Na, azt csak te hiszed" stílusban. Kemény 1 óra alatt elpusztítottam mindent. Niall röhögve megveregette a vállam, majd a tányéromat a mosogatóba rakta, ugyanis én képtelen lettem volna rá.
- Meghalok - jelentettem ki a hasamat fogva, majd az lefejeltem az asztalt. 
- Én megmondtam, hogy ne egyél meg mindent!! Nem megmondtam? De megmondtam! - csörtetett be a konyhába Amy.
-  5 perc és jobban leszek - sóhajtottam fel, majd megpróbáltam felállni, ami végül sikerült is. - Nos, jobban vagyok. Van még kaja? - kérdeztem, mire mindannyian felnevettek. 




Csokoládéé:D! Nos, bocsánat, hogy ilyen későn hoztam részt, de vagy nincs ihlet, vagy nincs időm:D Ha van ihlet, nincs idő, ha van idő, nincs ihlet:D... Nos, igen.. Ez a rész nagyon gyér lett,szóval bocsikaa:o. Egyébként ez a blog, nem lesz szerintem több 20 résznél, szóval már nagyon a vége felénél járunk... Egyébként a 'Shut up and let me kiss you!' blogomat kitöröltem... Van helyette másik:DDD Amit még csak megcsináltam, de nem kezdtem el írni... De ott van! Szóval, majd azt is lehet olvasni, meg ilyesmi. Naaaa ennyi. Pacsi!:')