Stella Watson vagyok. Egy átlagos 18 éves lány, Londonból. A bátyámmal és a szüleimmel élek. Anyuék sokat dolgoznak, szinte egész nap nem látom őket. Mind a ketten cégvezetők és temérdek munkájuk van. A bátyám 19 éves, neki van egy bandája, de amúgy a Mc Donald's-ban dolgozik, a banda másik két tagjával együtt.
Én pedig még tanulok.
Volt egy legjobb barátnőm, de ő két éve meghalt. Azóta vagyok olyan, amilyen vagyok.
~ 2 évvel ezelőtt ~
- Stella, ébredj! - ugrott rá az ágyamra Amy, a legjobb barátnőm.
- Adj még 5 percet, anyu - sóhajtottam, majd fejemre húztam a takaróm.
- Nincs semmiféle 5 perc! Kelj fel vagy hozom a pohár vizet! - olyan gyorsan húzta le rólam a takarót, hogy reagálni sem volt időm.
- Jól van, anya - dörzsöltem meg a szemem, majd rá pillantottam az órámra, ami fél 9-et mutatott.
- Minek keltettél fel hajnalok hajnalán? - kérdeztem felháborodva, miközben majdnem kiestem az ágyból.
- Tudom, hogy reggel még szinte semmire sem emlékszel, ezért csak úgy tájékoztatlak, hogy ma megyek el a nagyszüleimhez a téliszünetre.
- Óóó, tényleg. Akkor sietek - szaladtam a fürdőbe. Rendbe raktam magam, majd visszaballagtam a szobámba. Kikerestem a legmelegebb ruhákat
a szekrényemből - ugyanis december közepe volt -, majd felvettem őket.
- Kész vagy? - kérdezte. Bólintottam, majd leszaladtunk az emeletről. Gyorsan megreggeliztem, majd indulni készültünk hozzájuk.
- Hova mentek? - kérdezte David, a bátyám, aki épp akkor kelt.
- Amyékhez. Nem sokára indulnak a nagyszüleihez - válaszoltam, miközben a cipőmet kínlódtam a lábamra.
- Hát oké. Jó utazást neked - nézett Amyre, aki megölelte Davidet.
- Na szia - köszöntünk el tőle, majd kiléptünk a hidegbe. 5 perc és már oda is értünk Amyékhez. Szerencsére nem laknak tőlünk messze.
Köszöntünk a szüleinek, majd felmentünk a szobájába.
- Nem pakoltál még be? - vontam fel a szemöldököm.
- Még nem. De majd mindjárt. Nálam a pakolás 5 perc, ismersz - vigyorgott rám, miközben előkapta a bőröndjét. Sorba húzta ki a fiókjait, majd ami a kezébe került beledobta a bőröndjébe.
- Kész - jelentette ki, miután nagy nehezen becipzároztuk a bőröndjét.
- Hiányozni fogsz - öleltem át szorosan.
- Te is nekem. De 1 hét és újra itt vagyok és folytatjuk a hülyüléseket - nézett rám vigyorogva.
- Alig várom.
- Hol fogsz szilveszterezni? - kérdezte vigyorogva.
- Uhm.. A szobámba. Jó buli lesz - nevettem fel, majd elindultunk lefelé az emeletről.
- Indulunk. - jött ki a szobájukból anyukája, Amanda.
- Hát jó - sóhajtott Amy, majd megfogta a bőröndjét és kihúzta a kocsiig.
- Vigyázz magadra - ölelt meg szorosan.
- Te is. Majd beszélünk.
- Ja. Majd hívlak, ha elindulunk haza. Meg majd skypolunk - engedett el, majd beszállt a kocsiba. Megvártam míg elhajtanak, majd elindultam haza.
- Na? - kérdezte David miután hazaértem.
- Elmentek - ültem le mellé a kanapéra. - És már most hiányzik.
- Jajj már. Úgyis beszéltek majd - nyugtatott meg, majd tovább figyelte a TV-t.
Hamar eltelt ez az egy hét. Hamarabb mint gondoltam. Amy telefonhívását vártam, hogy mikor indulnak el. Azt mondta délelőtt 10 körül indulnak, most meg mindjárt 11.
- Szerinted mi lehet már? - kérdeztem idegesen Davidet.
- Biztos ott maradtak még egy kicsit. Nyugi már.
- Remélem. Szerintem felhívom - nyúltam a telefonomért, ami a kis asztalon volt előttünk.
- Hívd. Legalább akkor megnyugodsz - bólintott egyet.
Kicsöng. Semmi.
- Nem veszi fel - lettem még idegesebb. - Amy mindig felveszi a telefont.
- Biztos nincs most telefon közelben.
- Még a vécére is telefonnal együtt megy, ne mond már, hogy nincs telefon közelben - néztem rá hülyén bátyámra.
- Jó, oké-oké. Akkor nem tudom. Próbáld meg a szüleit - mondta, mire már tárcsáztam is őket.
- Egyik sem veszi fel! Ez nem lehet igaz - mondtam már a könnyeimmel küszködve.
- Nyugi már. Tuti jól vannak. Hallod? - ölelt meg.
- És ha nem?
- Miért kell mindig egyből a rosszra gondolni?
- Nem tudom - vontam vállat. - Várok még negyed órát, ha addig nem hívnak én nem tudom mit csinálok...
Elhelyezkedtem mellette, majd a telefont szorongatva néztem a TV-t, amiben valami Karácsonyi film ment.
- Mi... - kezdtem, de elhallgattam mert megszólalt a telefonom. Ismeretlen szám.
- Halló? - szóltam bele azonnal, majd meghallottam a vonal végén egy szipogó embert.
- S-Stella? - kérdezte akadozva.
- Igen? - kezdtem ideges lenni. David figyelmesen nézett engem.
- Amy...
- Mi van vele? Hol van most? Mi történt? Miért sírsz? Amanda?
- Amyt elütötte egy autó - mondta ki, majd kitört belőle a zokogás.
- Hogy mi? - suttogtam könnyeimmel küszködve. - Nem, az nem lehet. Mond, hogy ez csak egy rossz vicc - kezdtem el én is sírni, mire David azonnal megölelt.
- Nem az..
- Hol vagytok? - kérdeztem remegő hangon.
- A kórházban - Több se kellett, kinyomtam a telefont, majd felálltam és elindultam kifelé.
- Vigyél a kórházhoz - szóltam Davidnek, aki felállt majd oda szaladt hozzám.
- Mi történt? - kérdezte aggódva.
- Vigyél a kórházhoz! - ismételtem magam sírva. Elindultunk, majd ahogy oda értünk, kipattantam a kocsiból és a bejárat felé futottam.
- Stella? - kérdezte valaki, mire hátra fordultam és Amandával találtam szembe magam.
- Mi történt? Hol van? Látni akarom! Most!
- Gyere velem - húzott maga után, majd megálltunk egy kórterem előtt.
- Itt van bent.
- Mit mondanak az orvosok?
- Lehet, hogy a reggelt sem éli meg - mondta, majd újra kitört belőle a sírás. Ahogy belőlem is.
- Nem, az nem lehet - ráztam a fejem. Kilépett az ajtón egy orvos, majd ránk nézett.
- Valaki bemehet hozzá. De maximum negyed órára - mondta, majd elment.
- Te menj be - mondta Amy anyukája, mire bólintottam egyet. Letöröltem könnyeimet, majd benyitottam.
Amit láttam Amyből, az is csak sebből állt. Iszonyú látvány volt.
Odamentem, majd leültem mellé egy székre.
/Zene:http://www.youtube.com/watch?v=q94KGDyts9Q/
- Stell? - suttogta, mire felkaptam a fejem.
- Igen, én vagyok.
- Figyelj.. - lehelte, majd felém fordította fejét. - Ígérd meg, hogy nem hagyod el magad és nem csinálsz semmi hülyeséget - mondta akadozva, én pedig elkezdtem sírni.
- Ne búcsúzkodj - fogtam meg a kezét.
- Muszáj. Már a reggelt sem fogom megélni - fordította vissza a fejét, majd lecsukta a szemeit.
- Ne mondj ilyet! De megfogod élni.
- Csak egyet ígérj meg. Hogy sosem felejtesz el.
- Hogy a fenébe tudnálak elfelejteni, te bolond? - nevettem fel erőtlenül sírva.
- És... nem változol meg. Ugyan olyan maradsz mint most vagy. Olyan őrült. Tudod, mint amilyen velem is voltál mindig.
- Ne csináld ezt, hallod? Nem hagyhatsz itt. Tudod, hogy nekem csak te vagy - zokogtam.
- Mondd meg Davidnek, hogy szerettem. Mintha a bátyám lett volna - mosolyodott el erőtlenül.
- Majd te megmondod.
- Én már biztos nem - nézett rám. - Majd helyettem is csináld a hülyeségeket.
- Nélküled semmi sem lesz jó. Úgyhogy nem hagyhatsz itt - erősködtem, miközben az egyre több patakban folyó könnyeimet törölgettem.
- Szeretlek - szorította meg egy kicsit a kezem.
- Én is téged. Nagyon.
- Majd fentről vigyázok rád - mosolyodott el, mire még jobban sírni kezdtem.
- Ne sírj.
- Most már ki kellene mennie - nyitott be egy orvos, mire bólintottam, majd becsukta az ajtót.
- Akkor most jött el a búcsú ideje - suttogta majd sóhajtott egyet.
- Én nem akarok elbúcsúzni - ráztam a fejem zokogva.
- Pedig muszáj lesz - suttogta. - Ígérd meg, hogy jól leszel.
- Nem ígérem biztosra - töröltem meg a szemem.
- Szeretlek.
- Én is szeretlek - sírtam el magam újra, majd felálltam és elindultam az ajtó felé.
Még egyszer visszanéztem, majd kinyitottam az ajtót. Ekkor elkezdtek sípolni a gépek. Még jobban elkezdtem zokogni, majd visszaszaladtam hozzá miközben azt kiabáltam hogy 'orvost!'.
Nagy nehezen elrángattak tőle, majd tovább David karjaiban sírtam.
- Azt mondta adjam át, hogy szeretett téged - mondtam zokogva.
- Én is őt. Szinte a második húgom volt - kezdett el ő is könnyezni, de azonnal megtörölte a szemeit.
- Menjünk haza - mondta, majd elköszöntünk még Amy szüleitől, és kivezetett a kocsihoz.
Egész utat végig sírtam hazáig."
Ez volt két éve. Nem tudtam betartani az ígéretét. Abból az őrült lányból, csendes lett. Csak az a kérdés, hogy egyszer visszatér-e majd az a régi, életvidám lány?!
Szereplők:
Stella Watson
- Hát oké. Jó utazást neked - nézett Amyre, aki megölelte Davidet.
- Na szia - köszöntünk el tőle, majd kiléptünk a hidegbe. 5 perc és már oda is értünk Amyékhez. Szerencsére nem laknak tőlünk messze.
Köszöntünk a szüleinek, majd felmentünk a szobájába.
- Nem pakoltál még be? - vontam fel a szemöldököm.
- Még nem. De majd mindjárt. Nálam a pakolás 5 perc, ismersz - vigyorgott rám, miközben előkapta a bőröndjét. Sorba húzta ki a fiókjait, majd ami a kezébe került beledobta a bőröndjébe.
- Kész - jelentette ki, miután nagy nehezen becipzároztuk a bőröndjét.
- Hiányozni fogsz - öleltem át szorosan.
- Te is nekem. De 1 hét és újra itt vagyok és folytatjuk a hülyüléseket - nézett rám vigyorogva.
- Alig várom.
- Hol fogsz szilveszterezni? - kérdezte vigyorogva.
- Uhm.. A szobámba. Jó buli lesz - nevettem fel, majd elindultunk lefelé az emeletről.
- Indulunk. - jött ki a szobájukból anyukája, Amanda.
- Hát jó - sóhajtott Amy, majd megfogta a bőröndjét és kihúzta a kocsiig.
- Vigyázz magadra - ölelt meg szorosan.
- Te is. Majd beszélünk.
- Ja. Majd hívlak, ha elindulunk haza. Meg majd skypolunk - engedett el, majd beszállt a kocsiba. Megvártam míg elhajtanak, majd elindultam haza.
- Na? - kérdezte David miután hazaértem.
- Elmentek - ültem le mellé a kanapéra. - És már most hiányzik.
- Jajj már. Úgyis beszéltek majd - nyugtatott meg, majd tovább figyelte a TV-t.
Hamar eltelt ez az egy hét. Hamarabb mint gondoltam. Amy telefonhívását vártam, hogy mikor indulnak el. Azt mondta délelőtt 10 körül indulnak, most meg mindjárt 11.
- Szerinted mi lehet már? - kérdeztem idegesen Davidet.
- Biztos ott maradtak még egy kicsit. Nyugi már.
- Remélem. Szerintem felhívom - nyúltam a telefonomért, ami a kis asztalon volt előttünk.
- Hívd. Legalább akkor megnyugodsz - bólintott egyet.
Kicsöng. Semmi.
- Nem veszi fel - lettem még idegesebb. - Amy mindig felveszi a telefont.
- Biztos nincs most telefon közelben.
- Még a vécére is telefonnal együtt megy, ne mond már, hogy nincs telefon közelben - néztem rá hülyén bátyámra.
- Jó, oké-oké. Akkor nem tudom. Próbáld meg a szüleit - mondta, mire már tárcsáztam is őket.
- Egyik sem veszi fel! Ez nem lehet igaz - mondtam már a könnyeimmel küszködve.
- Nyugi már. Tuti jól vannak. Hallod? - ölelt meg.
- És ha nem?
- Miért kell mindig egyből a rosszra gondolni?
- Nem tudom - vontam vállat. - Várok még negyed órát, ha addig nem hívnak én nem tudom mit csinálok...
Elhelyezkedtem mellette, majd a telefont szorongatva néztem a TV-t, amiben valami Karácsonyi film ment.
- Mi... - kezdtem, de elhallgattam mert megszólalt a telefonom. Ismeretlen szám.
- Halló? - szóltam bele azonnal, majd meghallottam a vonal végén egy szipogó embert.
- S-Stella? - kérdezte akadozva.
- Igen? - kezdtem ideges lenni. David figyelmesen nézett engem.
- Amy...
- Mi van vele? Hol van most? Mi történt? Miért sírsz? Amanda?
- Amyt elütötte egy autó - mondta ki, majd kitört belőle a zokogás.
- Hogy mi? - suttogtam könnyeimmel küszködve. - Nem, az nem lehet. Mond, hogy ez csak egy rossz vicc - kezdtem el én is sírni, mire David azonnal megölelt.
- Nem az..
- Hol vagytok? - kérdeztem remegő hangon.
- A kórházban - Több se kellett, kinyomtam a telefont, majd felálltam és elindultam kifelé.
- Vigyél a kórházhoz - szóltam Davidnek, aki felállt majd oda szaladt hozzám.
- Mi történt? - kérdezte aggódva.
- Vigyél a kórházhoz! - ismételtem magam sírva. Elindultunk, majd ahogy oda értünk, kipattantam a kocsiból és a bejárat felé futottam.
- Stella? - kérdezte valaki, mire hátra fordultam és Amandával találtam szembe magam.
- Mi történt? Hol van? Látni akarom! Most!
- Gyere velem - húzott maga után, majd megálltunk egy kórterem előtt.
- Itt van bent.
- Mit mondanak az orvosok?
- Lehet, hogy a reggelt sem éli meg - mondta, majd újra kitört belőle a sírás. Ahogy belőlem is.
- Nem, az nem lehet - ráztam a fejem. Kilépett az ajtón egy orvos, majd ránk nézett.
- Valaki bemehet hozzá. De maximum negyed órára - mondta, majd elment.
- Te menj be - mondta Amy anyukája, mire bólintottam egyet. Letöröltem könnyeimet, majd benyitottam.
Amit láttam Amyből, az is csak sebből állt. Iszonyú látvány volt.
Odamentem, majd leültem mellé egy székre.
/Zene:http://www.youtube.com/watch?v=q94KGDyts9Q/
- Stell? - suttogta, mire felkaptam a fejem.
- Igen, én vagyok.
- Figyelj.. - lehelte, majd felém fordította fejét. - Ígérd meg, hogy nem hagyod el magad és nem csinálsz semmi hülyeséget - mondta akadozva, én pedig elkezdtem sírni.
- Ne búcsúzkodj - fogtam meg a kezét.
- Muszáj. Már a reggelt sem fogom megélni - fordította vissza a fejét, majd lecsukta a szemeit.
- Ne mondj ilyet! De megfogod élni.
- Csak egyet ígérj meg. Hogy sosem felejtesz el.
- Hogy a fenébe tudnálak elfelejteni, te bolond? - nevettem fel erőtlenül sírva.
- És... nem változol meg. Ugyan olyan maradsz mint most vagy. Olyan őrült. Tudod, mint amilyen velem is voltál mindig.
- Ne csináld ezt, hallod? Nem hagyhatsz itt. Tudod, hogy nekem csak te vagy - zokogtam.
- Mondd meg Davidnek, hogy szerettem. Mintha a bátyám lett volna - mosolyodott el erőtlenül.
- Majd te megmondod.
- Én már biztos nem - nézett rám. - Majd helyettem is csináld a hülyeségeket.
- Nélküled semmi sem lesz jó. Úgyhogy nem hagyhatsz itt - erősködtem, miközben az egyre több patakban folyó könnyeimet törölgettem.
- Szeretlek - szorította meg egy kicsit a kezem.
- Én is téged. Nagyon.
- Majd fentről vigyázok rád - mosolyodott el, mire még jobban sírni kezdtem.
- Ne sírj.
- Most már ki kellene mennie - nyitott be egy orvos, mire bólintottam, majd becsukta az ajtót.
- Akkor most jött el a búcsú ideje - suttogta majd sóhajtott egyet.
- Én nem akarok elbúcsúzni - ráztam a fejem zokogva.
- Pedig muszáj lesz - suttogta. - Ígérd meg, hogy jól leszel.
- Nem ígérem biztosra - töröltem meg a szemem.
- Szeretlek.
- Én is szeretlek - sírtam el magam újra, majd felálltam és elindultam az ajtó felé.
Még egyszer visszanéztem, majd kinyitottam az ajtót. Ekkor elkezdtek sípolni a gépek. Még jobban elkezdtem zokogni, majd visszaszaladtam hozzá miközben azt kiabáltam hogy 'orvost!'.
Nagy nehezen elrángattak tőle, majd tovább David karjaiban sírtam.
- Azt mondta adjam át, hogy szeretett téged - mondtam zokogva.
- Én is őt. Szinte a második húgom volt - kezdett el ő is könnyezni, de azonnal megtörölte a szemeit.
- Menjünk haza - mondta, majd elköszöntünk még Amy szüleitől, és kivezetett a kocsihoz.
Egész utat végig sírtam hazáig."
Ez volt két éve. Nem tudtam betartani az ígéretét. Abból az őrült lányból, csendes lett. Csak az a kérdés, hogy egyszer visszatér-e majd az a régi, életvidám lány?!
Szereplők:
Stella Watson
Amy Graham
One Direction
Mark Lewis
David Watson
Jason Cox
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése